Szóval az egész ott kezdődött, hogy a házat egy "házat fizet, macskát (is) kap" akció keretében vettük birtokba, mely akciót Emberünk kezdeményezett, és az igazság az, hogy Gazdasszony nagyon nem örült neki. Nem mintha bármi baja lett volna a Boncival (akit már egyébként ő nevezett el így: ismerjük a Kis Herceg történetét, igaz?), de amellett, hogy soha korábban nem volt közelebbi kapcsolata egy nyávogó négylábúval sem, tökéletesen ismert engem illetve macskavadász főtulajdonságomat. Kifejtsem? Na jóóóóó. Csak egy példát említek: Amikor a menhelyen meg kellett műteni, és elaltatva feküdtem a műtőasztalon, lógott belőlem az infúzió, egyszóval nem voltam valami jól, és az állatorvosok arra vetemedtek, hogy a mellettem lévő ágyra behoztak egy macskát....
Alig tudtak lefogni, mert majdnem leugrottam a műtőasztalról, hogy jól megkergethessem..
Na szóval, Gazdasszony félt attól, hogy hogy fog minket összeszoktatni. Ez a kép az első lépéseket illusztrálja, amikor még csak lestük egymást a Boncival. Rá se mertem nézni.
Ez nagyon izgalmas történet! Azt hiszem, az összes olvasó nevében mondhatom, hogy
VálaszTörléskíváncsian várjuk a további fejleményeket. A közeledés, a tolerancia és az alkalmazkodás nemcsak a ti világotokban fontos, hanem más - nálatok kevésbé fejlett - szubkultúrákban élő lények számára is tanulságokkal szolgálhatnak. Vagy nem! Mindenesetre hajrá Bonci és Luca!